Three Days of Love, Crumbs, and Chaos

They came for three days. My mother and her best friend landed at Pisa Airport — a place so small it could easily double as a train station. Still, it took us a good while to find each other. Not as long as that one time with Bea (we still hold the record for longest mutual misplacement in a European airport), but long enough to laugh and panic in alternating waves.

From the start, it was clear this was not going to be a lazy, wine-sipping Tuscan escape. Oh no. They had no written list, but they arrived with a very clear mental itinerary: San Gimignano, Pienza, Assisi, Siena. And then, because we’re experts in overcommitting, we added Monteriggioni and Cortona too. Our base? Montepulciano, of course.

The driving was its own kind of adventure: dodging highways meant gravel roads that shook every bolt in my car. There were moments of silent prayer (mostly from my mom), and one hairpin turn so traumatic she simply got out of the car and waited. She didn’t say a word. Just stood there calmly until she felt ready to get back in. Fair enough.

But oh, the food.

We ate pizza sitting on cold theater steps under a Montepulciano sky, because my favorite place was fully booked — rookie mistake, I know. It was still good. The crust was blistered just enough, the cheese generous but not greasy, and we passed the slices between us like communion.

In San Gimignano, we returned — very much on purpose — to the world champion gelateria. We’d been there before, and it was one of the reasons we wanted to go back. We circled the piazza twice for the full effect, then overindulged like professionals. I had Vin Santo cream — a rich, heady sweetness that tasted like late afternoons and almond biscotti — and white chocolate with raspberry. We ate it sitting on the steps of a nearby house, grinning at each other between sticky spoonfuls.

Assisi swept us off our feet with its quiet grandeur — we explored it with reverence and awe, walking for hours, past stone houses and silent monks, fountains and tiny doors.

But the food part came later, in Cortona. That’s where they devoured crackly focaccia, and I twirled pasta around my fork in a charming little restaurant tucked behind the main square — the kind of place that smells like Sunday lunch and makes you want to linger.

One morning in Montepulciano, we ducked into San Biagio and caught a mass mid-chorus.

I still don’t have words for that sound. It filled the church like mist — thick, golden, ungraspable. Later, on the road to Assisi, we rolled into a local procession. Someone tossed flower petals through the car window — onto my mother, who blinked, stunned. “They threw flowers at me,” she whispered, as if she’d just been knighted.

We fell into bed every night like characters in a travel novel — dusty, sticky, and full of stories. Our feet ached. Our stomachs were always full. But mostly, our hearts were. We laughed until we cried and cried until we laughed again.

They came for three days. But they left something in the walls of my life that I’ll keep finding for weeks: crumbs of focaccia, echoes of laughter, and the quiet weight of being loved.

Tre giorni di briciole e bellezza

Sono venute per tre giorni. Mia madre e la sua migliore amica sono atterrate all’aeroporto di Pisa — così piccolo che potrebbe tranquillamente essere una stazione ferroviaria. Eppure ci abbiamo messo un bel po’ a trovarci. Non tanto quanto quella volta con Bea (deteniamo ancora il record europeo per il “non trovarsi”), ma abbastanza da passare dal panico alla risata almeno cinque volte.

Fin dall’inizio era chiaro: non sarebbe stato un soggiorno lento e rilassato tra calici di vino e viste collinari. Nessuna lista scritta, ma un itinerario mentale ben definito: San Gimignano, Pienza, Assisi, Siena. E poi — perché il troppo non è mai abbastanza — Monteriggioni e Cortona. Base operativa: Montepulciano.

Guidare è stata un’avventura a parte: niente autostrade, solo strade sterrate che scuotevano ogni vite dell’auto. In certi momenti si pregava in silenzio (soprattutto mia madre). A un tornante particolarmente drammatico, è semplicemente scesa dall’auto. Non ha detto nulla. Ha aspettato con calma finché non si è sentita pronta a risalire. E aveva ragione.

Ma il cibo… mamma mia.

Abbiamo mangiato la pizza seduti sui gradini freddi di un teatro, sotto il cielo di Montepulciano, perché il mio posto preferito era pieno — principiante, lo so. Ma era comunque deliziosa. La crosta croccante al punto giusto, la mozzarella abbondante ma mai pesante. Passavamo le fette come se fosse una liturgia.

A San Gimignano siamo tornate — volutamente — nella gelateria campione del mondo. C’eravamo già state, ed era proprio uno dei motivi per cui volevamo tornarci. Abbiamo girato due volte intorno alla piazza, poi ci siamo concesse senza freni. Io ho preso la crema al Vin Santo — dolce, avvolgente, con il sapore di un pomeriggio lento e di cantucci alle mandorle — e cioccolato bianco con lamponi. Sedute sui gradini di una casa vicina, mangiavamo con i sorrisi impastati di zucchero.

Assisi ci ha incantate con la sua grandezza silenziosa — ore e ore a camminare tra pietre antiche, frati in silenzio, fontane e porte minuscole. Il cibo è arrivato dopo, a Cortona. Loro hanno divorato focacce calde e croccanti, io ho ordinato un piatto di pasta in un ristorantino nascosto, il tipo di posto che profuma di pranzo della domenica e ti fa venire voglia di restare.

Una mattina, a Montepulciano, siamo entrate nella chiesa di San Biagio proprio nel mezzo della messa. Il coro… impossibile da descrivere. Riempiva l’aria come nebbia dorata: densa, sacra, intangibile. Più tardi, sulla strada per Assisi, ci siamo imbattute in una processione. Qualcuno ha lanciato petali di fiori dal marciapiede dentro il finestrino — direttamente su mia madre. “Mi hanno lanciato dei fiori,” ha sussurrato. Sembrava un’investitura.

Ogni sera crollavamo nei letti come personaggi di un romanzo di viaggio — impolverate, appiccicose e piene di storie. I piedi doloranti. Lo stomaco sempre pieno. Ma, soprattutto, il cuore. Abbiamo riso fino alle lacrime. E pianto finché non abbiamo ricominciato a ridere.

Sono venute per tre giorni. Ma hanno lasciato qualcosa nei muri della mia vita che continuerò a ritrovare per settimane: briciole di focaccia, echi di risate e il peso silenzioso dell’essere amata.

Három nap szeretetben, morzsákban és káoszban

Három napra jöttek. Anyukám és a barátnője a pisai repülőtéren landoltak — egy reptér, ami olyan kicsi, hogy nyugodtan elférne egy vasútállomás helyén. Ennek ellenére jó ideig kerestük egymást. Nem annyira, mint amikor Beával, még tartjuk a rekordot (örök dicsőség), de épp elég sokáig ahhoz, hogy a nevetés és a pánik váltakozva csapjon át egymásba.

Már az elején nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy lassú, borozgatós toszkán pihenés lesz. Írott lista nem volt, de a fejükben egy nagyon is tiszta útiterv: San Gimignano, Pienza, Assisi, Siena. És ha már úgyis lendületben voltunk, becsúszott még Monteriggioni és Cortona is. A bázis? Természetesen Montepulciano.

Az autózás önálló kalandnak számított: az autópályák elkerülése miatt földutakon zötykölődtünk, amik minden csavart megráztak a kocsiban. Volt, hogy csak csendes imák hangzottak (főként anyukámtól), de egy hajtűkanyaros tolatós megfordulásnál már annyi volt: kiszállt. Szó nélkül. Csak állt ott nyugodtan, míg úgy nem érezte, hogy készen áll újra beszállni. Teljesen jogos.

De aztán… az ételek.

Montepulcianóban pizzát ettünk hideg színházi lépcsőn, mert a kedvenc helyemen teltház volt — kezdő hiba, tudom. Mégis fantasztikus volt. A tészta pont eléggé ropogós, a sajt kiadós, de nem zsíros. Körbeadtuk szertartás szerűen.

San Gimignanóban — teljesen szándékosan — visszatértünk a világbajnok fagyizóhoz. Már jártunk ott, és emiatt is akartunk újra elmenni. A tér körül kétszer is elsétáltunk, csak hogy biztosan megadjuk a módját, aztán túl is ettük magunkat. Én Vin Santo krémmel kezdtem — egy gazdag, mély édesség, ami délutáni napsütésre és mandulás cantuccira emlékeztetett —, és fehércsokis málnával folytattam. Egy ház lépcsőjén ülve kanalaztuk, vigyorogva, mint a gyerekek.

Assisi csendes fenségével bűvölt el minket — órákon át sétáltunk, kőházak, szerzetesek, szökőkutak és apró ajtók között. A fő attrakció az étkezés viszont már Cortonában történt. Ott egy eldugott kis étteremben ropogós focacciát ettek, én pedig tésztát — olyan helyen, ami vasárnapi ebédillatot árasztott, és amiben jólesett lelassulni.

Egy reggel a montepulcianói San Biagio templomba sétáltunk be, és pont mise közepébe csöppentünk. A kórus hangját lehetetlen leírni. Úgy töltötte be a teret, mint a köd: vastagon, aranyozottan, megfoghatatlanul. Később, úton Assisi felé, belefutottunk egy helyi körmenetbe. Egy kisfiú virágszirmokat szórt be az ablakon — egyenesen anyukámra. Ő csak pislogott, és halkan annyit mondott: „Virágot szórtak rám.”-mintha valami csoda történt volna.

Minden este úgy zuhantunk ágyba, mint egy regény szereplői — porosan, ragacsosan, tele történetekkel. Fájt a lábunk. A gyomrunk mindig tele volt. De leginkább a szívünk. Annyit nevettünk, hogy sírtunk. És annyit sírtunk, hogy megint nevettünk.

Három napra jöttek. De hagytak valamit az életem falaiban, amit még hetekig megtalálok majd: focaccia morzsákat, nevetések visszhangját, és azt a csendes, súlyos érzést, hogy szeretve vagyok.